Az ÓPERENCIA margójára
( unokaöcsémnek )
Olvasom könyvedet…
Puzzleként próbálom összerakni – a szavakba, mondatokba szőtt –
regényként megírt – őstörténetet
A sorok között kóborolva próbálom illesztgetni – a történetben
szereplő – különböző jellemeket
Próbálom megfejteni– a néha önmagaddal is pörlekedő, néha már-már
kételkedő lelkedet
Olvasom könyvedet…
Figyelem, ahogy „emlékezel” – ahogy a legendákat, tényeket – történetté
adoptálod, regénnyé rendezed
Meg-megállva –vissza-visszafogod a tollat fogó – néha kicsit tétovázó,
gondolkodó kezedet
Próbálod sorba rakni, amit a sors – vagy a képzelet – regös szájába adott,
mint regös éneket
Olvasom könyvedet…
Ahogy a múltat idézed – ahogy kimondott szavak nélkül is – bátor, harcos
eleinket idézed
Ahogy Árpád fejedelmet és népét – a rögös, kanyargós úton – emlékező
tolladdal, hűen kíséred
Ahogy a legendákkal vegyített történelem, sodró folyamában – mai
önmagadat keresed
Olvasom könyvedet…
Veled tűnődök én is – vajon hol lehetnek, meg vannak-e a legendákban
élő, ősi gyökerek
Vajon kik lehettek bájos Ősanyáink – a kemény harcokban edzett
Ősapáink – és az általuk nemzett Gyermekek
Milyenek is lehettek az akkori – Nő és Férfi között dúló – szikrázó,
vad Szerelmek
Olvasom könyvedet…
Ahogy a múltat idézed – eszedbe jut – lelked és tested mikor örült, és
mikor szenvedett
A változó sikerrel vívott harcod – mikor, milyen célhoz vezetett – mikor,
mit eredményezett
A hosszú utat, amíg eljutottál oda – hogy, mit igazán szeretsz – kedvedre,
mindig azt tehesd
Olvasom könyvedet…
Erőfeszítésedet, hogy harcaidat, sikereidet – végül a rendezés után – a
megfelelő helyre tedd
És, bár sikeresnek tűnik az út, mit bejártál – úgy érzem mégsem vagy
igazán elégedett
Agyad most is azon munkál – hogy kicsiny Hazád javára fordíthasd
tehetségedet
Olvasom könyvedet…
Igyekszel megismerni az évtizedek alatt – mit eddig megéltél – kicsit
szétesett, igazi önmagad
Ha ehhez írnod kell – és azt jól teszed – alkalmasint az másoknak is, ha
olvassák, hasznára lehet
Írj hát bátran – idézd a múltat, rögzítsd a jelent, formáld a jövőt – így tedd
hasznossá életed
Végére értem, elolvastam könyvedet…
Most kellene okosan összegezve – szavakba, mondatokba önteni – a Rólad
szóló véleményemet
Jól írsz, nem vitás – jól teszed, hogy próbálod kiírni magadból a felgyülemlett
feszültségeket
Az írást folytatnod kell – de ezután inkább, kívülről kellene szemlélned,
láttatnod az életet
Nem csak legendákba fojtani a lelkedet – megálmodni, mit megélni nem
biztos, hogy lehet
Szemed van hozzá– keress izgalmas mai storyt – írd meg, hogy megismerhessük,
valódi véleményedet
Gratulálok Neked…
Bocsásd meg, hogy a sorok között is próbáltam olvasni – a nekem dedikált
könyvedet
Kívánom, hogy a nem könnyű utadon, ezután is – pajkos kicsi, kis Angyalok
kísérjenek
Ha mégis megbotlanál – a Jóisten fogja meg – a tollat fogó, „gondolkodó”
kezedet
Segítsen, hogy szeretteid, barátaid, sorstársaid javára fordíthasd –
tehetségedet
Ehhez kíván erőt, egészséget, boldogságot – rozoga unokabátyád – tisztelettel
Neked…
Békéscsaba, 2013. február 28-án
Megkésett válasz Hanczár Jenőnek
Amikor édesapám, a Te nagybátyád meghalt 1973-ban, te mellém álltál. A temetés napján azonnal vittél magaddal Békésről a békéscsabai öreg házba, hiszen két hét múlva felvételiztem a főiskolára. Segíteni kellett az unokaöcséden, és Te segítettél. Én 19 éves voltam, Te 25. Tőletek indultam felvételizni, hozzátok érkeztem örülni a sikernek. Azután a sorsunk messze sodort egymástól minket, de mindig tudtunk egymásról, mindig tudtunk beszélni néhány szót, ha másképp nem, hát telefonon. Egy-két szó, néhány mondat kellően tömörítve elég a továbblépéshez. Tudom, hogy nem volt könnyű Neked sem. Emlékszem, amikor 1968 augusztusának vége felé mi ott Békésen a televízió híradójából tudtuk meg, hogy merre vagy, és főleg, hogy élsz. Egy rövid riport végén ezt mondtad: Üdvözlöm Békéscsabán a nővérem kisfiát, Gabikát. Még soha nem láttam Édesapámat úgy szaladni, ahogy a békési taxist felkeresve indult Csabára a hírrel: Jenő Csehszlovákiában van, egészséges. Később mesélted, hogy akkor éreztél először halálfélelmet, amikor a prágai utcákon nem lehetett tudni, hogy melyik ablakból jöhet az életeteket kioltó lövés. Emlékszem arra is, amikor életed további részét meghatározó csalódás ért, mert a szerelmed elhagyott egy „Ki-mit-tudos” nyikhajért. Emlékszem arra is, amikor édesanyámmal ezt négyszemközt megbeszélted. Ezt soha sem mondtam Neked, de a másik szobából minden szót hallottam. Azt sem felejtettem el, amikor néhány évvel később a Körös egyik hídján beszélgetve terveztük az életet, vitatkoztunk arról, hogy mi a jó és mi a rossz. Én voltam húsz, Te huszonhat. Akkor már nem voltak szüleim. Közel negyven év telt el azóta. Ha bajban voltam, hívtalak és te azzal a bizonyos néhány mondattal segítettél. Soha nem éreztem, hogy a terhedre volnék. Hallottam a betegségekről, amik gyötörtek, próbáltam a magam módján lelket önteni beléd, de nem engedted. Úgy tűnt, hogy még sértésnek is veszed az érdeklődésemet, pedig csak azt próbáltam visszaadni, amit Te adtál nekem. Minden beszélgetésünk után megnyugodtam: Jenőnek semmi baja, de nem is lehet. Neki nem. Közben jöttek rólad a hírek: összeférhetetlen vagy, elzárkózol mindenkitől, összeveszel a közeli és távoli ismerősökkel, nem lehet veled kapcsolatot teremteni. Ezeket a híreszteléseket soha sem hittem el. Valószínűleg azt vette be nehezen a világ, hogy eddig minden körülmények között, minden pillanatban kimondtad, amit igaznak gondoltál, és ez most már mindig így is marad. Közel fél évvel ezelőtt olvastad a könyvemet, és versben reagáltál. Akkor csak adni akartál és adtál is. Tudod, azokat a tömörített, előrevivő mondatokat.
Nyugodj békében, Bátyám!
A hamvaidat, ahogy meghagytad, eljuttatjuk a Fekete-tengerhez.
Unokaöcséd
Hanczár Jenő posztumusz üzenete Hanczár Jánosnak
Válaszolok Neked Öcsém
A vég nekem a kezdet. Most élvezhetem azt, amiért itt a Földön küzdöttem. Amikor meghalunk, már nem a küzdelem számít csak a jutalom.
Hát eljutottam a Fekete tengerig. Az igazi utam viszont csak most kezdődik el. Eljuthatok mindenhova ahova életemben nem tudtam. Mindegy hova menekülsz, végül ott kötsz ki ahonnan elindultál, önmagadnál.
Hiába volt életem a munkám, voltam maximalista, mégsem lehettem tehetős. Kevesen értettek meg és sokan akadályoztak. Irigységtől ködös elmével taszítunk ki minden olyan embert, aki kilóg a tömegből. Az emberek sokszor vakok, süketek és főleg birkák. Lelkükben és büszkeségünkben összetörtek. Rosszkor is voltam rossz helyen. A legnagyobb erényem az önzetlenségem, az alázatom és a hitem volt. A legnagyobb bűnöm a naivságom.
A gyarló emberek földi életükben nem látják a lényeget. Anyagiak nélkül nincs szabadság, szabadság nélkül pedig nincs boldogság. Nem segítettek, amikor elszegényedtem, de erős voltam és sosem alázkodtam meg senki előtt. Szegényen is gazdag voltam, mert csak az a szegény, aki sokat kíván. Akik valaha megtagadtak egyszer ők is átélik milyen elárulva, elszigetelve és kitaszítva túlélni.
Büszke vagyok rá, hogy életemben magamban megéltem azt, ami szerettem volna lenni. Egy belső bolygón írásaimban, gondolataimban éltem olyan életet, ami csak az enyém, amelyben felismertem önmagam.
A múlt nem hal meg, sőt el sem múlik. Ha a testünk nem is tud, szellemiségünk még belevésheti mementóját a Maradandóság sziklájába, amit a Földön, emlékezetnek hívnak.
Unokabátyád
Utolsó kommentek