Ma 1106 éve nulla óra öt perckor három küldönc érkezik Luitpold herceg sátrához. Frankónia, Alemánia, Bajorország, Szászország és Lotharingia harcosai éppen az előző napi tivornya következményeit pihenik, amikor a fővezér arról értesül, hogy Árpád, a magyarok fejedelme mégis él. A hírre mérgesen visszafekszik aludni. A derék főúrnak sejtelme sincs arról, hogy tőle néhányszáz méternyire, Dévény irányában egy szabályosan felsorakozott magyar had áll parancsra várva. A telihold fényénél csöndben letekerik lovaik patáiról a rongyokat. Egy másik magyar lovas sereg az alvó nyugatiak háta mögött várakozik némán. Egyelőre leeresztett íjaik előtt ovális réztálakban olaj csillog. Hajnali kettőkor Eisengrin és Siegehard urak ébresztik a fővezért a hírrel: Árpád él! Ekkor tudja meg azt is, hogy néhány órával azelőtt az összevont nyugati seregek dunai flottája elveszett. A dühödten álló hadvezérnek azonban nincs ideje töprengeni ezen, mert zengő nyilak jelzésére megkezdődik az évszázad addigi legnagyobb háborújának, a Pozsonyi csatának a befejező ütközete. A magyarok összehangolt támadásai, fegyelmezett hadvezetése, a nyugati erők számára addig ismeretlen tized, század, ezred, tümen felállása, váratlan és persze színlelt megfutamodásai, majd hirtelen visszatérései, a lovas íjászok körkörös forgása, a szilajdobosok egyszerre történő égzengésszerű dobolása napkeltére felőrlik a nyugati seregek önbizalmát, az emberveszteségről nem is beszélve. Délelőtt 11 órára vezetőik rendre elhullnak, köztük Luitpold herceg, a fővezér is. A Decretum: ugros eliminandos esse (Rendeljük, hogy a magyarok kiirtassanak) táblák sorra reccsennek szét a magyar lovak patái alatt. Dél körül a nyugati sereg maradékai menekülőre fogják, amit nem egyszerű élve megúszni, hiszen a magyarok – ha megtámadják őket – foglyot nem ejtenek. Ősi szokás ez. Tetézi a bajt, hogy a lenézett „barbárok” íjai sokkal korszerűbbek és messzebbre hordanak, mint a jóval primitívebb nyugati botíjak. A lenézett magyarok ráadásul mindent összehangoltan tesznek, soraik az istennek nem bomlanak fel, és a szádogfa kürtök egyetlen hangjára egyszerre mozdulnak, íjaik egy irányba emelkednek.
Délután két órára van hazánk.
Egy nagyobb magyar lovascsapat az Ennsburg irányába menekülő ellenség után vágtat. A többit tudjuk. Ober Enns – Óperencia.
Ez történt napra pontosan 1106 évvel ezelőtt. Ma van az első győzelmes honvédő háborúnk emléknapja. Akkor nem mi hívtuk őket, mint ők azelőtt sokszor bennünket, hanem Alemánia, Frankónia, Lotharingia, Bajorország és Szászország közösen támadtak ránk. Összevont szemöldökkel, szigorú tekintettel és fegyverrel akartak minket arról kioktatni, hogy nincs helyünk a régi-új hazában, de még a később Európának nevezett földrészen sem. Pedig hatalmasat hazudtak e „civilizált” nyugatiak! Igazából azzal volt bajuk, hogy nem tudták miattunk (és velünk) betarttatni a Raffelstetteni vámegyezményt. Mi még kereskedőnek is jobbak voltunk. A hazaárulókat pedig – hogy is mondjam: ügyesen kiiktattuk. Mit szépítsem: lenyilaztuk. Akkor, ott Pozsonynál összefogtunk, egyszerre mozdultunk és ettől sikeresek is lettünk.
Akárcsak ma. Ugye, jó magyarok?
A Pozsonyi csata emlékére faragtam ősi magyar szokás szerint egy ÉLETFÁT. Ott van a kertünkben. Aki alááll, megtudhatja, hogy kiválasztott-e. Ha nincs árnyéka, akkor igen!
A Pozsonyi csatáról szól Óperencia című regényem, Kertész Éva ajánlója
itt olvasható.
Utolsó kommentek